A Barozda együttes honlapja

Különféle gondolatok a táncházról

Mi főleg csináltuk, mások magyarázták.
(Barozda)

 

Terényi Ede„Szakzenészek, köztük muzikológusok, zeneszerzők (kész szakemberek vagy még az iskolapadban ülő főiskolások) váltak máról holnapra „népi muzsikusokká”, alakítottak kis kamaraegyütteseket és húzták a talpalávalót. Megtanulták a táncokat is, nemcsak zenéltek, de a tánctanításból is aktívan kivették részüket. Egy már-már elfeledett kultúrát állítottak az általános érdeklődés központjába. Fél évtized alatt táncház-mozgalom bontakozott ki a népi hangszeres muzsikálás és tánckultúra megmentése érdekében. És nem akármilyen megmentésről van itt szó. Nem csak afféle népi kultúra ébresztgetéséről. Megvalósították azt, amiről a folklór fanatikusai csak álmodni merészeltek: újra élővé tették, varázsolták a néphagyomány egyik legcsodálatosabb kincsét: a népi mozgásművészetet. Újra bizonyították a Kodály idézte Jókai-mondást: »Itt a Helikon tanult a mezőtől«”.

(Terényi Ede: Táncház – muzsika. Utunk, 1982. október 01.)

 

Sebő Ferenc„A táncház mint forma közösségi modell, ami nemcsak a tánc-népzene vonatkozásában képzelhető el, hanem minden egyes kulturális tevékenységben – mindenki azt a területet választja, ahol a leginkább ki tudja fejezni magát. [...] A modell lényege, hogy olyan önkéntes, az embereket minden irányból »nyitott kapukkal« váró, antihierarchikus kisközösségben teremti meg az együttes tevékenység lehetőségét, amelyben senkit nem hajt teljesítménykényszer, senkinek nem kell megjátszania magát (mert bárkinek is mutatkozzék valaki, ugyanúgy csak a közösség egyik tagja marad); senkit sem rónak meg, ha elmarad, és bárki jelen lehet, bekapcsolódhat, akinek kedve szottyan rá”.

(Hivatkozás nélkül idézi Zattler László: Táncház – de meddig? Korunk, 1980. 10. 747.)

 

Keszthelyi András (Korunk-vita a Kalákáról): „Az eddigi adások gyakorlata bizonyítja, hogy egy, ma már a kultúra peremére szorult, fokozatosan szubkultúrává szűkülő népi (tulajdonképpen paraszt-) kultúra elemei pusztán a verbális és képi felmutatás révén nem illeszthetők egy városiasodó etnikum mindennapi világába. Amiből egyenesen következik, hogy e jellegében spontán (intézmény melletti) mozgalom (a Táncház-jelenség) nem fér össze egy, a »felnőtt kultúra« támogatását élvező látványosságformával (a tévészerűsítés ritmusával)”.

(Keszthelyi András: A mítosz és akinek kell. Korunk, 1980. 10. 751.)

 

Bíró Zoltán: „A fiatalokat maga a tánc, a tevékenységforma vonzza, és nem az a gondolat, hogy »Van táncház, tehát mennem kell oda.« Az ő szempontjukból a »táncházmozgalomra« hivatkozni értelmetlen. Tehát hamis premisszának bizonyul. Azonban táncház létezik: ha nem is mint intézmény, de mint öntörvényű tevékenységforma. Lehet, hogy még nem mozgalom, lehet, hogy nem is válik azzá. Amit nem tudunk (és elemzésre vár), hogy ez a tevékenységforma hogyan létezik a valóságban. Erről, sajnos, sem a tévé, sem a sajtó nem tudósít. (A táncház megváltó erejéről bezzeg igen!) Talán azokat kellene megkérdezni, akik »csak« táncolni járnak oda, esetleg akik az egyes táncházak »nehezét hordják a vállukon«. Talán ők mentesek a fentebb jelzett kategóriák »hívságától«”.

(Bíró Zoltán: Táncház és/vagy Kaláka? Korunk, 1980. 10. 754–755.)

 

Bíró Zoltán – Gagyi József: „Minden támogatás ellenére az intézmények érdeke egy ponton lényegesen eltér a táncházasokétól. Ez utóbbiak egy része nyíltan vagy rejtetten arra törekedett, hogy egy alternatív kultúrát teremtsen magának. Nem csupán azt óhajtotta, hogy őt tanítsák, szórakoztassák, hanem ő maga akart szórakozni úgy, hogy azt saját önkifejezési formáit keresve, megtalálva tehesse. Ezt a törekvést a táncházba járók többségétől nem lehet elvitatni. Ezzel szemben az intézmények, valamint a táncházat vezetők egy csoportja más célt kívánt elérni: ők be akarták építeni a népi kultúra elemeit a már meglévő vagy elképzelt „modern” kultúrába, mintegy megnemesítve. Ennek érdekében olyan virtuóz egyéneket kerestek, akik a népzene, a népdal, a népi tánc terén tökéletesen tudják utánozni a népi kultúrát, akik a népszerűsítés feladatait maximális hitelességgel képesek elvégezni. Az ilyen típusú gyakorlat eleve kizár minden kreatív elemet a mozgalomból, és passzív befogadói helyzetbe kényszeríti mindazokat, akikhez szólni kíván. Mivel a táncházak létrehozásánál az ilyen álláspontot képviselő intézmények bábáskodtak, és ugyancsak ezek az intézmények tartották kezükben azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a táncházmozgalom nyilvánossághoz juthatott, nem volt nehéz már az első pillanattól kezdve a hagyományápolást, az ismeretátadást hangsúlyozni a kreatív mozzanatok mellett. Tulajdonképpen ez a helyzet magyarázza az adminisztratív kapcsolatok felemásságát is. Az intézmények ugyanis akkor támogatták a táncházat, ha látták benne a szereplésre való hajlamot (ezt kívánta a tévé is), ha nyilvánvaló volt, hogy a folklór népszerűsítésének ügye van előtérben, s ha a táncházban gyülekező társaság nem kezd olyan közösséggé szerveződni, amelynek útjai – épp a kreatív mozzanatok előtérbe kerülése folytán – kiszámíthatatlanok”.

(Bíró Zoltán – Gagyi József: „Mi főleg csináltuk, mások magyarázták”. Montázs a táncház-jelenségről.
In: Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből.
Szerk. Bíró Zoltán, Gagyi József és Péntek János. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1987. 175–176.)

 

Terényi Ede„Az igazi népdalfeldolgozás az, amiben az alkotó a maga hozzájárulását a művészi hatáshoz a népdal szintjére tudja emelni. Ebben a megvilágításban érthető, ha a szimpla kíséretek, a népdalhoz jól-rosszul – néha sebtében – hozzáragasztott kellékek visszás hatást keltenek. Ebből a hevenyészett, népdalkeretező tevékenységből, úgy tűnik, éppen eleget hallottunk már. 1983-ban vagy a művészi tökéletességű népdal-metamorfózist vagy a teljesen hamisítatlan, eredeti megszólaltatást (például táncházmuzsika!) fogadhatjuk el”.

(Terényi Ede: Népdaltól a népdalfeldolgozásig. Utunk, 1983. 33.)

 

Tóth Erzsébet:  „A táncház nagyon egészséges igénye a mai fiataloknak, az, hogy a zenei anyanyelvet szórakozva ismerjék meg, s ebben, úgy érzem, a Maros együttes, s jómagam, nem kicsi részt vállaltunk, s kell vállalnunk továbbra is”.

(Csoma György: A népköltészet igazi forrása a szülőföld és a haza iránti őszinte ragaszkodás.
Interjú Tóth Erzsébettel. Bányavidéki Fáklya, 1983. október 1.)

 

Katona Ádám: „Van egy egészségtelen eltolódás a tévészereplés felé. A táncházban nem szerepeltetni kell az embereket. A táncházat nem szabad színpaddá alakítani. Meglepett az is, hogy a mostani plakáton a kolozsváriak Kodály Együttesét látom feltüntetve. Félreértés ne essék: nem Kodály-ellenes vagyok, de ha a táncház csoportot alakít, úgy elveszti a táncház jellegét.”

(Táncházasok az asztal körül. Összeállította: Horváth Arany. Művelődés, 1981. 8–9.)

 

Kelemen Ferenc : „A jó szervező képességű, hozzáértő táncoktatók hiánya elsősorban a táncházas fiatalok döntő többségének ijesztő táncolási módjában érezteti hatását. Sajnos még mindig sok a táncokat, táncrendeket, figurákat ismerő, de görcsös merevséggel, kevés belső érzelemmel táncoló fiatal. A felemelt váll, a túlzott »roggyantás«, az önfeledt kézzel-lábbal hadonászó kalimpálás, a félreértett »görbehát« még akkor sem jelent hiteles táncolási stílust, ha ezt az »eredeti« tartásformát éppen a helyszínen sajátította el valaki. Mert jó tudni, hogy a falusi táncok között is bőven akadnak ritmustalanul, görcsösen táncoló, kevésbé táncra termett, önmagukat szívesen »szerepeltető« akarnokok.”.

(Kelemen Ferenc: A színpadtól a táncházig. Bölcsőringató. Az Igaz Szó Évkönyve, 1984.)